Pénzes Júda: Batyu

Egyszer volt, tegnap volt, és Pesten volt, volt egyszer egy meseíró, aki még soha egyetlen mesét sem tudott befejezni. A felesége évek óta bíztatta, a gyerekei évek óta epedtek, de hiába. Pedig a meseíró szorgalmas ember volt, és minden reggel nekiült egy-egy mesekezdeményének, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, befészkelte magát jó mélyen az írófotelébe, és hosszan nézett maga elé.

A hosszan nézés alatt próbálta felkutatni magában azt a lelkesedést, amit az előző este érzett, mikor elalvás előtt a meséken gondolkodott, de hiába. A kis szellő története éppen úgy veszett el benne, mint sok száz más mesehős mesebeli kalandja.

Napközben felnőtteknek írt felnőtt dolgokról, és azokat mindig be is tudta fejezni.

Mondhatni, hogy felnőtteknek könnyű írni, de azért ez a munka is kifárasztotta, és ezt a fáradtságot csak súlyosbította a mindennapos meseírási kudarc. Mire délután hazaért a felesége a gyerekekkel, a meseíró általában a hatodik kávéját itta a konyhában, és félig vidám félig szomorú arccal köszöntötte őket.

A felesége és a gyerekek már tudták, mit jelent ez a félig-meddig ilyen, aztán félig-meddig olyan arc, lepakolták a táskáikat, megölelték a meseírót, és beletörődve a mese hiányába, kinyitották a hűtőt a túrórudikért.

Egyik nap a meseíró kisebbik gyereke talált egy kiscicát a szomszéd utcában, a trafikos néni szemetese mellett. Helyes kiscica volt, és a meseíró kisebbik gyereke nagyon szerette volna megtartani. A meseíró felesége nem bánta volna az új lakót, de figyelmeztette a meseíró kisebbik gyerekét, hogy a meseírótól kell kérni a végső választ.

Mivel pont hétvége volt, így a meseíró éppen a negyedik kávéját itta a konyhában, amikor a kis család hazatért az új jövevénnyel. Látva a kisebbik gyereke arcán a félős kis mosolyt, a nagyobbik gyereke arcán a reményteli komolyságot, a felesége arcán pedig a „na, te meseíró, mit szólsz ehhez a kismacskához” kérdést, a meseíró megadta magát.

Még nem válaszolt semmit a fel sem tett kérdésekre, csak átvette kisebbik gyerekétől a kis vörös állatkát, és egyik nagy tenyeréből a másikba pakolgatva, figyelmesen szemlélgette.

Tetszett neki a kismacska puhasága, forrósága, és úgy találta, hogy a kismacskának is tetszenek az ő nagy tenyerei. Hát akkor, Isten hozott minálunk – mondta, és a feszült várakozást egy nagy mosollyal megtörve, letette a kis jövevényt a világoskék szőnyegre, ahol roppant jól mutatott a vörössége.

A gyerekek boldogan ölelték meg apjukat, a felesége pedig „nem véletlenül mentem én, éppen tehozzád, te meseíró” nézéssel nézett bele a szemébe, amitől persze a meseíró nagyon jól kezdte érezni magát.

Mivel hétköznapokon a meseíró felesége tanár néni volt, a gyerekei pedig iskolások, ezért a kismacska egyedül maradt a meseíróval otthon. Az első pár napban a meseíró elvárta, hogy a jövevény alkalmazkodjon az ő szoros munkaidejéhez. Szívesen vette volna, ha Batyu, mert így nevezték el a gyerekek az új pajtást, szóval, ha Batyu tiszteletben tartja az írófotelt, az íróasztalt, a kávéscsészét, a papírokat és a számítógép klaviatúráját. Batyu viszont szívesen vette volna, ha az írófotelben neki is jutott volna hely, ha az íróasztal oldalán megpihentethette volna apró kis körmeit, ha a kávéscsészében nem kávé lett volna, ha a papírok az ő ujjlenyomataival lettek volna tele, s ha a klaviatúrát macskakővé alakíthatta volna.

Ebből a nézetkülönbségből mindkettőjüknek problémái adódtak. A meseíró mindig kizökkent a cikkírásból, Batyu pedig gyakran záródott be a konyhába, ahol a kő nem volt olyan fészkelhető, mint a meseíró szobájának puha szőnyegei és bútorai.

Reggelenként újra és újra megadták egymásnak a lehetőséget az együttműködésre. Mikor a meseíró leült befejezni az egyik mesét, Batyu odasomfordált, és halk mormolódással jelezte tenyérigényét a meseírónak. A meseíró csalódottságát orvosolva fel is vette a mormolódót, és megsimogatta, belesimogatva minden szomorúságát.

Miért nem tudok én befejezni egy mesét sem, te Batyu, te?- kérdezte olykor hangosan, olykor némán. Batyu a válasz helyett csak mormolódott tovább, s kis testének minden hajlékonyságával tolta magát a nagy tenyérbe. Mindig megérezte, amikor a nagy tenyér elveszi róla figyelmét, és már csak megszokásból simogatja. Ekkor történt meg az, hogy egy gyors ugrással lenyomatolta a papírokat, ne adj Isten, végigsétált a klaviatúrán. A meseírónak ez persze nem nagyon tetszett, s ennek következményeképpen Batyu sokszor rekesztődött ki az alkotófolyamatból.

A békülést a kávéknak köszönhették.

A gondolatoktól és mondattöredékektől elkomorult meseíró a konyhában tartotta meg a szüneteket. Kinyitotta az ablakot, beült az ablak előtti párnás székbe, töltött magának egy kis kávét, és az utcák népét bámulva megpróbálta ellazítani a lelkét.

Ezt a folyamatot használta ki Batyu a békülésre. Hamar megszerette ezt a komoly embert, és valójában a kezdet kezdetétől tudta, hogy mit szabad és mit nem szabad, de annyira élvezte a meseíró közelségét, tenyerének melegét, hogy csak azért se hagyta békén.

Mikor látta, hogy nyílik az ajtó, unottan felnézett a macskaház tetejéről, s közben majd megzavarodott a boldogságtól. Mikor látta, hogy töltődik a kávé, lustán lehuppant a csempére, s közben fékezte magában a lendületet, nehogy a meseíró rájöjjön, hogy az egész csak színjáték, egy kölyökmacska szeretetéhségének drámája.

A szünet végére Batyu általában elérte a célját, és ott dorombolt a meseíró ölében.

Így teltek a meseíró és Batyu hétköznapjai az első időkben. Batyu imádatával, a meseíró beletörődő elfogadásával.

Aztán, az egyik reggel valamiféle csoda kezdett kialakulni. Batyu éppen fészkelődött az írófotelnél, mikor a meseíró nekikezdett a legfélelmesebb feladatának. Ránézett a papírra, elolvasta az eddigieket, kihegyezte a kedvenc grafitceruzáját, és betűket kezdett formálni vele.

Először a szokott módon, az elvárások miatt, de aztán egyre öntudatlanabbul és gyorsabban vetette egymás mellé a szavakat. Az előző esti hősök újraéledtek fantáziájában, s a városi rengetegben eltévedt csiga megtalálta a megfelelő buszjáratot, ami kiviszi őt a városligeti tóhoz, ahol megismerkedhet végre barátjával, a békával, aki elviheti végre őt az állatkertbe és a vidámparkba, hogy ott megbeszélhessék végre alacsonyra szabott világuk nagy dolgait, eszmét cserélhessenek a nedvesség, a víz és a föld fontosságáról, a rágógumi-jelenségről, és az asszonyokról…

Batyu érezte, hogy valami furcsaság történik éppen. Még soha nem látta a meseírót ilyen mosolygósnak, ilyen elszántnak; és a kedvenc grafitceruzát se kellett még ennyiszer hegyezni egymás után. A macskák született bölcsességével megértette, hogy most nem lehet önző, nem kívánhatja, hogy a tenyér csak vele foglalkozzon, s így türelmesen várta a fejleményeket a meseíró ölében. Viszont az általa várt fejlemények nem jöttek, a grafitceruzából lehegyezett cikornyák azonban egyre kacérabban hevertek az asztalon, és Batyu végül nem bírt ellenállni a kísértésnek. A macskák született kíváncsiságával rávetette magát a kacérkodó faragványokra, és tappancsával összetáncolta a meseíró papírjait. Nem tudta, mit tesz, és azt sem, hogy ennek milyen következményei lehetnek. A meseíró hatalmas és dühös kiáltást hallatott, nagy tenyerével pedig fogta, és lerepítette Batyut az asztalról.

A kismacskának fájt ez a reptetés, és ezúttal kergetés nélkül, magától szaladt ki a konyhába, a macskaházba. A meseíró nem is gondolva a macska lélektanával, magában morogva újra felvette a kedvenc grafitceruzáját, kihegyezte, és megkarcolt reményekkel újra nekikezdett a folytatásba. A csiga és a béka azonban elhallgatott, a városligeti tó eltűnt, és a betűk nem alakultak már szavakká.

Mindenről az a senkiházi macska tehet – dühöngött magában a meseíró, s a dühöngését hangos és heves mozdulatokkal kísérte. A papírok összegyűrődtek, a klaviatúra értelmetlenségeket írt a képernyőre, az írófotel egyre nehezebben viselte a nyomást, az íróasztal pedig alig várta, hogy fellélegezzen. Csak a kávéscsésze tudta, hogy mi következik.

A konyhába érve a meseíró és Batyu is érezték, hogy valami talán végérvényesen megváltozott a kapcsolatukban. Batyu szégyellte magát, a meseíró pedig gyűlölte Batyut.

Az utca népe ezúttal nem volt léleklazító látvány, a kis szünetből egész délelőttön át tartó morgós semmittevés lett.

A köztük lévő feszültséget a család is megérezte. A gyerekek nem tudtak eligazodni az érzéseiken. Bántotta őket apjuk újdonsült ridegsége, ugyanakkor korábbi féltékenységüket eloszlatta. Batyu kéjesebben simult hozzájuk, mint azelőtt, s könnyebben bele lehetett vinni a játékaikba. Már nem kellett azon aggódniuk, hogy apjuk jelenléte eltereli kedvencük figyelmét a fonalas vagy a labdás feladványokról.

Így telt el elég sok nap.

Aztán egyszer, egyik délelőtt folyamán Batyu teljesen eltűnt. A meseíró akkor figyelt fel a hiányára, amikor a macska a harmadik kávé táján se jelezte létezését. Tudta, hogy a kis vörös nem szívleli már az ő nagy tenyerét, de büszkesége nem vitte rá, hogy ő keresse a békülést. Az esetet viszont mégis furcsának találta.

A negyedik kávé idején nem bírta tovább, és belesett a macskaházba. Batyu ott hevert, és nagyon halkan szuszogott félig nyitott, félig zárt szemekkel. A meseíró egyszer hallotta a tévében, hogy a macskák orrát meg kell vizsgálni, és ha nem nedves, akkor lehet, hogy valami baja van. Nem volt ugyan teljesen biztos, hogy a film a macskákról vagy a kutyákról szólt inkább, de mindenesetre megvizsgálta a kis állat orrát. Száraz volt. Mikor finoman kiv